23.foszlány

Meglátva New York hatalmas felhőkarcolóit előtörni a sűrű bárányfelhők mögül boldogság öntötte el a lelkem. Itthon voltam. Az igazi, új otthonomban. Szinte fel se fogtam már épp ésszel, úgy merengtem az ablakba támaszkodva, csillogó szemekkel figyelve az ablakokon néha megcsillanó napsugarak visszatükröződését, mik ugyan néhol kissé mintha rontottak volna pillanatnyi látásomon, de úgy gondoltam ez csekély ár érte. Nem szóltam senkihez se a Párizsiak, sem az osztálytársaim közül. Az ottaniakban csalódtam, az itteniek előtt pedig szégyelltem magam.
-Nos hogy is van az a bizonyos kiengesztelés?- állt meg előttem Rosalia mellkasa előtt keresztbe font karokkal számon kérően nézve le rám. Arcára egy magabiztos, mégis szemtelen vigyor húzódott mikor az enyémen egy halovány mosoly kezdett kirajzolódni.
-Nem tudom, miről beszélsz.- billentettem meg a fejem tetetett értetlenséggel, mire a fehérke szemöldöke az egekbe szaladt.
-Igaz is… hagyjuk az egészet.- fordult sarkon végül, úgy intve hátul hanyagul a válla felett majd tipegett el. Magas sarkú csizmája hangosan kopogott a reptér kövezett folyosóján, és úgy éreztem remegő vízhangot hagy jelenleg teljesen leblokkolt agyamba. Mégis… mi volt ez? Én nem erre számítottam! Már emeltem a lábam, s karom, úgy nyitva szólásra szám, hogy utána induljak, de aztán hirtelen fagytam le. Rosali boldog nevetéssel vetette barátja nyakába, így fordultam aztán én is sarkon, majd indultam meg kifelé. Nem akartam megzavarni őket, nem lett volna tisztességes, és csupán saját magamat égettem volna le a dologgal.
-Hé, Micaaaaaa! Hajlandó vagy most már szóba állni velem?- karolta át hirtelen a vállam Alexy alig, hogy kiértem, így néztem fel hirtelen, mitől le is fejeltem, úgy lépett hátra kissé megtántorodva.- Hé ez nem volt szép! Miért bántasz mindig?- pufogott a fejét dörzsölgetve, mire a szám elé kapva a kezem nyögtem fel.
-Ne haragudj, csak meglépődtem. Ahhjj… mostanában nem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan tervezem.- nyögtem fáradtan mire egy finom mosollyal nyalta le a szája sarkában lévő kis sebet, mit még Párizsban szerzett. Szegényemnek neki is meggyűlt a baja az ottaniakkal.
-Ugyan már… kiengesztelhetsz azzal, hogy elviszel a goffrizóba.- vigyorgott mire halkan kissé fáradtan kuncogtam fel.
-Persze, ez a minimum. Amúgy is megőrülök egy kis édességért- biccentettem, mikor hirtelen fékezett be előttünk egy kocsi, úgy ugrottunk hátra szinkronban egy métert. Lehúzva az ablakot Agatha nézett ránk kissé pihegve, kócos hajjal. Úgy tűnik ő is csak nemrégiben kellhetett ki az ágyból. Megint elaludt.
-Ne haragudj aranyom, de elaludtam.- megmondtam- Merre lesz a menet?- nézett rám kedvesen, mire Alexyre nézve mosolyodtam el.
-Egyenlőre haza. De jön Alexy is.- böktem fejemmel a kis kékség felé, ki nagy vigyorral kezdett integetni, így bólintott keresztanyám, majd szálltunk be.
-Tudod… a szobádra ráférne egy átalakítás.- nyögött fel Alexy haza érve mire csak kidőltem az ágyamon.
-Tudom… még az előző lakók hagyatéka.- fintorogtam az eléggé ízléstelen tapétát figyelve, és a néhol már elcsúszott padló recsegését hallgatva mikor Alexy lépkedett rajta. Nem kellett sok idő hozzá, hogy lezuhanyozva, átöltözve elkészüljek, úgy indultunk neki gyalog a nem messze lévő goffrizóba, mi szerencsénkre most nem volt tömésig tele. Hangulatos hely volt, olyan kis vidám nyári kertet idéző. Magas bel terű hely, így galériaszerűen volt kialakítva egy második emeltet is. Kikérve mindketten a magunk goffriját és limonádéját foglaltunk a felsőbb emeleten helyet, pont a sarokba a hatalmas odáig felérő ablakok mellett, miről pont az utcára láttunk. Úgy éreztem beleszerettem ebbe a helybe, még ha nem is a kinézet, de a desszert miatt mindenképpen. Hatalmas, vastag kockányi goffri volt, rendesen megszórva mézédes eperrel, nyakon öntve kissé folyós nutellával, majd a tetején apró mályvacukrokkal megspékelve. Mind ehhez rózsaszín limonádét kaptam eper és ribizli valamint vörös áfonya darabkákkal. Alexy egy sokkal extrémebb, gumicukros, kékáfonyás goffrit választott, de inni ugyan azt döntötte magába.
-Figyelj… a hétvégén tervezek egy kisebb bulit… Rosaliéknak megígértem… az ordítani valóan szörnyű viselkedésem miatt. Gyere el te is.- mosolyogtam rá csokis szájjal, mire az arca teljesen lefagyott úgy sütötte le a szemét.
-Én… nem… bocsi, de nem érek rá.- motyogta úgy harapva újabbat, mitől ő is csokis lett, én meg elhúztam a szám.
-De miért nem?! Párizsban még nyafogtál, hogy unalmas lesz vissza jönni, mert semmit se fogsz tudni csinálni!- vontam fel a szemöldököm végül úgy törölve le az arcom.
-Közbe jött valami. Sajnálom Mica.- jelentette ki határozottan, én pedig egy pillanatra lefagytam. Mégis… mi ez? Alexy még sose viselkedett így velem, eddig mindig úgy tudta intézni, hogy amit kitaláltunk, vagy kitaláltam az beteljesüljön.
-Ohh értem… akkor majd legközelebbb.- morogtam végül úgy kezdve dacosan összepréselni a  gyümölcsdarabkákat az italomba. Néha néztem fel csak Alexyre, de egyik pillanatba… úgy láttam, hogy teljesen elfehéredve változik jégszoborrá. Ne figyelt rám, csak bámult a hátam mögé, én pedig a felette lévő tükörbe nézve… Castiel. De nem egyedül volt. A lány hosszú, ébenfekete haja szög egyenesen hullott vállira. Karcsú alakját tökéletesen kiemelte a mélyen kivágott felső, mi kiadta nem túlságosan nagy, de csinos melleit. Olyat láttam, mire csak kevés alkalommal volt lehetőségem. A vöröske nevetett, de olyan őszinteséggel, mint milyenre kevés ember képes. Boldog volt, látszott rajta, és jól érezte magát, akár csak a lány, ki korunkbelinek tűnt. Mégis ki az önmaguk éheztető modellek közül szabadúlt lány volt ez, és mit kerestek ezek együtt? Olyan érzés kezdett a hatalmába keríteni, mire nem tudtam magyarázatot adni. Féltékenység? Nem… ez más volt. Görcsölt tőle a gyomrom, és elkezdett egy keserű íz összegyűlni a számban, mi teljesen elfedte a gofri émelyítő édességét. Hirtelen nézett fel az a metsző szürke szempár a tükörbe, egyenesen a szemembe mitől nagyot nyeltem. Arcáról lefagyott az a boldog mosoly, s helyét a komorság töltötte fel. Tekintete is megváltozott, elsötétült, s ajkairól tisztán ki lehetett olvasni a bassza meg szócskát. Ekkor nézett fel a lány is, egyenesen rám, majd vigyorodott el önelégülten, úgy téve kezét Castiel arcára fordította vissza maga felé. Mondott neki valamit, nem tudom mit, így bólintott a fiú, majd álltak fel otthagyva mindent az asztalon, úgy indulva meg lefele, de a lépcső tetején megállva még visszanézett egy gyilkos pillantást küldve Alexy felé, ki azonnal összébb húzva magát hajtotta le a fejét.
-Mégis mi volt ez?!- álltam azonnal a szegény, még mindig megszeppent kékségnek,aki félve nézett rám. Tisztán látszott a szemébe, hogy össze van zavarodva és meg van rémülve. Lába rázkódott, ahogyan alsó ajkát harapdálta miközben a tekintetem próbálta kerülni.
-Nem… nem tudom. Én tényleg nem. - hebegett zavartan, össze vissza mire morogva, nyögve hajtottam le a fejem. Mégis… mi a farmer öreg szamarán húzom fel magam ennyire? Ez… természetes. Már mindenki figyelmeztetett, és amúgy is… Mit érdekel engem?! Semmi közöm hozzá!
-Na jó, ez ne rontsa el a kedvünk! Hiszen enni jöttünk ide!- mosolyogtam aztán fel Alexyre, mire úgy láttam ő is megenyhül kissé, úgy bólintva lopott le egy mályvacukrot a goffrimról majd pakolta át az övére, mitől már anélkül is inzulinsokkot lehetett volna kapni.

-Biztosan nem tudsz eljönni a hétvégén? Semmi lehetőség rá?- pillantottam a szívószálát sétáló kis kékségre már a parkban sétálva. Annyira tömény volt az a vacak, hogy vettünk még egy-egy limonádét csak már elvitelre. Aranyos volt a pohár, átlátszó, így látni lehetett milyen színű az italunk, benne a kis gyümölcsökkel, valamint rajta a bolt logójával.
-Ne haragudj, de tényleg nem. Halaszthatatlan dolgom van.- sóhajtott már kissé unottan mire felnyögtem. Végignézve rajta… meggyötörtnek tűnt.
-Csak nem szerelmi ügy? És nekem nem szóltál róla?!- kuncogtam úgy bökve oldalba mire vigyorogva nyögött fel.
-Hááát meglehet. Csak nem féltékeny vagy cukika?- csípett nyájasan az arcomba mire megforgatva a szemem húztam el a fejem. De a következő pillanatban már azt éreztem megfogja a kezem, úgy ölel megához hajolt a fülemhez.
-Most... nagyon kérlek…könyörgök, ne mozdulj.- súgott úgy fagytam le. Ez… mi folyik itt?! Én nem erre akartam utalni a kérdésemmel! Mit művel ez az elmebeteg szivárvány?! De aztán rövid idő után egy halk, kissé megkönnyebbült, de remegő sóhajjal engedett el, úgy húzott le egy padra majd engedte el a kezem.
-Megtudhatom, hogy ez mi a szivárványt hányó egyszarvú bolhájának vérmes tette volt?- néztem rá értetlenül, mire felkuncogott. Na jó….szerintem a túl sok cukor tényleg megártott az elméjének.
-Látod ott az a párocskát?- bökött fejével a már háttal sétáló alakok felé mire megbillentettem a fejem.
-A magas srácot, meg a szőke lányt mondod?- kérdeztem össze szűkített szemekkel, hiszen több pár is volt a környéken, mire hangosan jóízűen nevetett fel. Ekkor fordult hátra a szőke… srác?!
-Igen… őket… de nem lány… hanem a volt barátom. Azért szakítottam vele, mert behazudtam, hogy kiderült mégis a lányokat szeretem. Egy igazi pióca az apróság. Ráakaszkodik az emberre, és nem lehet tőle szabadulni. Alig voltunk együtt pár hete, de már a fél szobája nálam volt. Oda akart költözni. Három hét után érted?! Azért tér nekem is kell!- ripacskodott mit nem bírtam ki nevetés nélkül.
-Komolyan ?! Te most tényleg alibinek használtál?! Hát ennyit érek én neked?!- tártam szét színpadias dívasággal  karom mire már szinte az ölembe dőlve nevetett.
-Jaaajjj Micacica ne harizz. Te is akármikor használhatsz alibinek!- kényelmesedett el az ölembe, úgy nyújtva rám a nyelvét. Micsoda egy esztelen ficsúr.

neki még élnie kell

Amit tettem az súlyos, és szinte már megbocsáthatatlan bűn. Most mégis, majdhogynem több mint egy év után újra itt vagyok, gépelek, s az agyam fogaskerekei olyan gyorsasággal és precizitással járnak, milyet már régen nem állt módomban tapasztalni. Nem tudom mi az oka, nem is akarom firtatni. Egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra tört fel belőlem a nosztalgia. Olvastam, emlékeztem, gondolkodtam....és döntöttem. Ahogyan egy barátnőmnek is mondták....neki még élnie kell. Végig fogom vinni amit elkezdtem, és hozzá méltó befejezést fog kapni, pont ahogyan a legelején terveztem. Nem tudom mennyi időbe, nyavalygásba vagy akár ismételt szünetekbe fog kerülni, de őt nem akarom veszni hagyni, mert az életem, a múltam része. És ezt az ajtót még jobb ha nem zárom be.

22.foszlány

Halihó!
Elnézést az ismételt késésért, bár gondolom tőlem ezt már megszoktátok. De most vééégre itt az új rész, remélem még érdeklődve fogadjátok! :)

A napok valahogyan csiglassúsággal teltek. Az első napok lelkesedéséből már semmi sem maradt, s titokban már hálát adtam az égnek, hogy holnap indulunk haza.
-Biztos, hogy nem tartasz velünk? Hiszen ez az utolsó esténk itt,és...-Rosalyék ugyancsak hajthatatlanok voltak. Minden egyes alkalommal próbáltak átcsábítani magukhoz, de én nem akartam árulónak tűnni.
-Biztos. De ígérem, hogy amint visszaértünk kiengesztellek bennetek.-mosolyogtam rájuk kissé bizonytalanul, de addigra már ők is belátták, hogy reménytelen a próbálkozásuk. Némán néztem őket, arcomon azzal a halovány álmosolyal, ahogyan néha vissza pillantva tűntek el a lépcsőkön. Amint kikerültek a látó teremből, halk sóhajjal kezdtem el üres tekintettel bámulni az ajtóm. Már csak egy éjszaka, és haza megyek. Hmm...érdekes, hogy nemrég még ezt tartottam az otthonomnak, most meg már kívánkozom vissza, ahova eredetileg nem akartam menni. Már az ajtó gombon volt a kezem, mikor meghallottam, hogy nyílik a mögöttem lévő ajtó.
-Én a helyedben nem tenném.-az a hang pillanatnyilag most nem húzott fel annyira. Valahogyan túlságosan belefáradtam az ittlétbe, hogy most szembeszálljak vele.
-Csupán...egy okot mondj miért nem.-hangom halk volt és kissé törékeny, ahogyan visszanéztem a vállam fölött, kezem még mindig az ajtó nyitón pihentetve. Castiel arcára most egy megmagyarázhatatlan ördögi mosoly húzódott, mitől be kell vallanom, kissé megrémültem. Már épp szólásra nyitottam a szám, mikor a mutatóujját a szája elé emelte ezzel csendre intve. Ahogyan hallgatóztam, egyszer csak fura zajok szűrődtek ki a szobából, mitől minden szín kifutott az arcomból. Szólni akartam, de nem tudtam. Egyszerűen egy hang se jött ki belőlem.
-Én megmondtam, hogy Lys az akivel vigyázni kell...-somolygott sejtelmesen, engem meg mintha gyomron vertek volna.
-Miért engedted neki?-fordultam felé, lángoló tekintettel. Most valahogyan minden szelídségem és visszafogottságom elszállt.
-Ki vagyok én, hogy megállítsam?-vigyorgott gonoszul, mitől ökölbe szorult a kezem. Fenyegetően mértem végig, s állapítottam meg, hogy kezd egyre inkább ellenszenvessé válni. Mint a legtöbb fiú, ha otthon kényelembe helyezi magát, rajta is csak a farmelja volt, mi talán máskor jobban érdekelt volna de most csak egy gondolattal játszottam el. Ahogyan szépen végighúzok a kockáin egy kést, majd miután megfojtottam, kibelezem és megetetem az útszéli macskákkal. Na jó, ez talán kissé morbid lett volna a részemről, bár eléggé pipa voltam rá. Már emeltem volna a kezem, hogy legalább bemossak neki ezzel megnyugtatva a lelkem, mikor a folyosó végéről zajok kezdtek felénk közeledni. Súlyos, mély léptek voltak, mikből egyből leszűrődött, hogy tanár közeleg, nekünk meg már javában a szobában kellett volna lennünk. Egy pillanat, vagy talán annyi sem volt, hogy Castiel megragadta a kezem, és berántotta  szobába, majd hangtalanul zárva be az ajtót, dőlt neki, még mindig tartva a csuklóm. A lépések egyre közeledtek, majd egy pillanatra megálltak az ajtónk előtt. Hirtelen a levegő is belém fagyott, csak meredten bámultam az ajtó alatt lévő árnyékot, ahogyan toporog, majd tovább megy. Megkönnyebbülés volt kifújni a levegőmet, úgy nézve fel az előttem lévő fiúra. Szürke tekintete zavarodottan járta az arcom, benne valami megmagyarázhatatlan dolog csillogott. Hirtelen nem tudtam mit mondani, egyszerűen lekapcsolt az agyam. De mégis... egy idő után, már fura volt az a csönd.
-Na és...Nath hol van?-butaság, de hirtelen csak ez jutott eszembe. Ekkor láttam azt, mintha valami összetört volna bennem.
-Mit tudom én. Nem vagyok az anyja, hogy nyomon kövessem.-morogta, majd elengedte a csuklóm. Valahogyan észre sem vettem, hogy addig magánál tartott.
-Lysandert bezzeg tudtad hol van.-puffogtam szemrehányóan, mire egy erőteljes vicsor jelent meg az arcán.
-Nehéz volt nem kitalálni. Ha nem lettél volna annyira elfoglalva az ön sajnálatoddal, hogy nem úgy sikerült ez a kis kiruccanás, ahogyan gondoltad, akkor észrevetted volna az egész napos öntelt vigyorát, és hogy folyton összesúgtak a zöld hajú kis barátnőddel.-a szavai, mint egy pofon, úgy jutottak el a tudatomig. Teljesen ledöbbentem, és ezek....tényleg elgondolkodtattak. Az elmúlt napban nem foglalkoztam senkivel csak magammal, hogy kibírjam a hátralévő időt. Hirtelen éreztem meg, hogy egy könnycsepp akar kiszivárogni, de nem engedtem. Már nem törhetek össze főleg előtte nem. Csak álltam ott, leszegett fejjel, ökölbe szorult kezekkel, összeszorított fogakkal. Most csak...el akartam tűnni, elfutni, de akkor megint önző lettem volna. Hirtelen éreztem meg a tenyerét az arcomon, mitől összerezzentem, majd rémült, értetlen tekintettel néztem fel rá.  Szeme ismét olyan furán csillogott, mit nem tudtam mire vélni. Csak tartotta az arcom némán, engem fürkészve, én pedig őt. Néha olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de aztán ugyanolyan csend maradt. Azt vettem észre, hogy az arca közeledni kezd az enyémhez. Óvatos akadozó levegőt vettem úgy mélyedve el a szürke tekintetébe. Az iménti utálatom felé, most valahogyan szerte foszlott, és a helyét a kíváncsi vágyakozás töltötte be. Mikor lassan lehunyta a szemét, én is hasonló képen cselekedtem, és vártam. Nem mozdultam, csak ahogyan húzott magához egyre közelebb. Leheletét már az arcomon éreztem, mikor mögöttünk verni kezdték az ajtót, minek rezgését még én is megéreztem, és ez egy perc alatt megtörte a pillanatot. Castiel morogva engedte el az arcom, majd nyitotta résnyire az ajtót, de azonnal be is csapta.
-Nem lehet igaz, hogy ez mindig mindent elront.-morgott dühösen, de ekkor már megint verni kezdték a hatalmas fa lapot.
-Takarodj!-vágta ki hirtelen az ajtót, nekem háttal fordulva, mire én összerezzentem.
-Ugyan már ne csináld!-az a hang...a gyomrom hirtelen állt görcsbe.
-Mit akarsz Viktor?-néztem ki gorombán a vöröske háta mögül, mire széles  vigyor terült el a fekete hajú fiú arcán.
-Mica cicaaaa! Téged kereslek mindenhol! Gyere már, búcsúzzunk el tisztességesen!-vigyorgott részegen csillogó szemekkel, és ezt az állapotát a kezében lévő Whiskey-s üveg és a belőle áradó alkohol szag is alátámasztotta. Kezével már felém nyúlt volna, én meg az ütéshez készültem, mikor Castiel hirtelen megragadta a csuklóját, és ahogyan megszorította hallottam, hogy roppant. Viktor ebből persze az alkohol miatt nem sok mindent érezhetett, de a célzást levette, mivel visszahúzta a kezét.
-Még találkozunk...-nézett rám fenyegetően, de még mindig vigyorogva, majd meghúzva az üveget ment el a lépcsők irányába. Castiel gyorsan csukta be az ajtót, majd az orrnyergét dörzsölgetve kezdte el lenyugtatni magát.
-Már megint...A szaros elbasz mindent...-morgott újfent, s amint a mondandója eljutott a tudatomig, halovány pír ült ki az arcomra, ami a sötétben szerencsére nem látszódott. Castiel engem megkerülve feküdt le az ágyára, mit én szememmel végigkövettem. Csak eztán néztem körbe a szobában, hol tudnék aludni. Hiszen a saját szobámba nem mehettem, Rosalyék előtt, meg még ezek után sem akartam lejáratni Lysandert. Ám megnézve az ágyakat a reménytelenség ült ki az arcomra. Arról szó sem volt, hogy én a viktoriánus fiú ágyában aludjak, akármilyen szépen meg volt vetve. Natanielé pedig...Az ő ágyán már oszlopokba voltak téve a rendre összehajtogatott ruhák, és minden egyéb holmi arra várva, hogy a bőröndbe pakolják őket.Szóval csak álltam ott toporogva, majd hirtelen léptem az ablakhoz és csuktam be, hiszen már nem csak remény vesztett voltam, de a fagy halál szélére is kerültem.
-Nyisd ki.-hallottam meg a morgó hangot, mire összevontam a szemöldököm.
-Nem. Szó se lehet róla, hogy ezt a jég vermet ismét beengedjem a szobába.
-Szerintem nincs is hideg.-aha, jó vicc! mondja ő aki ott fekszik nyakig betakarózva.
-Érdekes, innen már lassan pingvineket lehet kergetni.-nem tudom, hogyan jutott eszembe ez a hasonlat, de látszólag megtette a hatását. Castiel szemét forgatva emelte fel a takaróját én pedig gyorsan iszkoltam be alá. Ez a város ilyenkor olyan volt, mint a sivatag. Nappal megsülök, és rövidnadrágban mászkálok, éjjel pedig a jégcsapok lógnak az orromból. Ugyan háttal feküdtünk egymásnak, de még így is remegtem. Hallani lehetett ahogyan Castiel morog párat, majd megfordulva átöleli a derekam. a hirtelen érintéstől először összerezzentem, de aztán kezdett egy kellemes érzés elönteni, mi nem tartott sokáig. Ugyanis az a drága egyetlen mozdulattal szorított a derekamon, és felemelve magára húzott, majd fordult át a másik oldalra. Így már szemből a radiátor, hátulról meg az osztály társam melegített. Ha tudnék, akkor legszívesebben elkezdtem volna dorombolni, ám ekkor megéreztem, hogy Castiel a fülemhez hajol, úgy kezd el szuszogni, mitől végigfutott rajtam a hideg.
-Egy szabályt jegyez meg. Ami Párizsban történik, az Párizsban is marad.-a szavait nem tudtam mire vélni. Gondoltam itt egyszerre a Viktoros balhékra, vagy Lysander akciójára. Ekkor éreztem meg, hogy a tenyere, elkezd lecsúszni a hasamon, majd kigombolja a nadrágom. A levegő is bennem akadt, hirtelen vörösödtem el, és egy pillanatra meg is ijedtem.
-Cas...én nem...-igazából nem tudtam mit kellett volna tennem. De ő mindig meg tud lepni. Ördögien kezdett kuncogni, majd húzta vissza a kezét és ölelt át ismét hátulról.
-Megmondtam. Lysander az, akivel vigyázni kell.- suttogta ismét a fülembe mitől újfent kirázott az a kellemes hideg. -Csupán nem akartam, hogy este nyávogj nekem, hogy szorít meg kényelmetlen a rövidnadrágod. Mivel egyértelmű, hogy nem szándékozol a jelenlétembe levenni. -Vigyorgott gúnyosan. Eleinte meglepődtem, de aztán kezdett elködösülni a tekintetem.
-Te most komolyan gyávának neveztél?-sziszegtem mérgesen a fogaim között átszűrve, a vállam felett hátranézve, mitől láthatóan megszeppent.
-Nem.-erre az egyszerű válaszra kellett várnom egy kis ideig. Mint egy kisgyerek, akinek adtak egy hirtelen pofont, olyan meglepetséggel mondta ki azt a három betűt. Olyan ,nagyon helyes módon fújtattam egyet, majd fordultam vissza és nyomódtam kissé hozzá még jobban a radiátorhoz. Castiel azonban meg sem moccant. Nem tudom, mi volt az amivel ennyire megleptem, de kellett egy kis idő, hogy megrázza a fejét, majd ő is visszafeküdjön.

Már nagyon szégyenlem magam

Nos... Már köszönni sem merek, úgy szégyenlem magam.
Igazán itt lappang már bennem egy ideje a bűntudat, de csak most tudtam rávenni magam, hogy elétek merjem dugni az arcom. A felállás a következő:
Öletem, mint a tenger, amikhez a képektől kezdve, jegyzetek, párbeszéd részletek, táj leírás, már minden össze van szedve, ami a történetbe lenne. Csak hát iskola, és bejöttek a plusz tantárgyak, meg a fakultáció, táncra is kell járnom, meg külön edzek, hogy a hideg beáltával ne punyuljak le. Így hát az időm is eszméletlenül kevés. A másik meg, hogy úgy vettem észre, hogy Mica az utóbbi időben elpuhult. A kezdetekben vagány, kemény csaj egyre nyámnyilább, könnyebben í, mindent magára vesz. És ez a karakter eredeti jellemét nézve nem túl jó. Belátom ez, annak a hibája, hogy a való életbe kezdek én is eléggé papucs lenni. Sorry Drágák ilyen a szerelem...
Amit tenni szándékozom, hogy ne okozzak csalódást senkinek:
Elkezdem folyamatosan papírra vetni az ötleteket ha egy részről beugrik valami, és rájátszok a tar paraszt bunkó feelingre. Kissé felgyorsítom az eseményeket. Mivel nem szeretnék semmit kihagyni, igy amit két-három részbe szántam, az egyben lesz benne. Ugrani fogok az időben, amit majd fel is tüntetek, és majd a történetben itt fog bekövetkezni a nyári szünet, amit majd természetesen a késés miatt fel is fogok gyorsítani.
Továbbá most leszögezem, hogy rendszeresen és logikus sorrendben egymást követő részekkel majd nem tudok szolgálni. Szóval majd amikor jön, akkor jön, de megpróbálok nem havonta felrakni újakat.
Ja és elnézést az esetleges hibákért, csak mobilról pötyögtem be ezt is félig holt állapotban...
Addig pedig itt egy kép amit egy kedves ismerősöm készített el nekem a kis Drágánkról Minecraft-ban. ;DDD

21.foszlány

Alig, hogy reggel kinyitottam a szemem már azt láttam, hogy Amanda és Gizzel készen felcuccolkozva lépnének ki az ajtón.
-Hát...ti?-kérdeztem meglepetten, mire összenéztek majd lesütötték a szemüket.
-Hát...már hamarabb felébredtünk. Azt hittük te az osztályoddal mész...És minket meg meghívtak hogy hamarabb menjünk fagyizni. De majd ott találkozunk!-hebegte Gizell, nekem meg elment ezzel minden életkedvem.
-Hát jó...-sütöttem le a szemem és mikor egymásba karolva nevetgélve elmentek. Lassan másztam ki az ágyból, de felállni nem volt hangulatom. Ahogy körültekintettem a szobán, csupán egy gondolat fogalmazódott meg bennem. Tényleg ezt akartam? Most teljesen nyugisan felkelhetnék vagy még mindig alkudhatnék Rosaékkal és nem lennék magamra hagyva. De nem! Ezt a két nap három éjszakát már összeszorított fogakkal is, de kibírom. Remegő kézzel sétáltam az íróasztalhoz ahol a heti program terv volt leírva. Aha akkor ma strandolunk. Remek. Morogva vetem magamra a bikinim és egy ejtett vállas cián zöld pólót egy kis farmer rövidnadrággal. A strand táskámba bepakoltam minden szükséges cuccot, úgy indultam meg le az előtérbe, ahol már az osztályom ott várt. Hirtelen megakadt valakin a tekintetem, mitől a torkom el a kezem meg ökölbe szorult. Csak pislogás nélkül nézett velem farkasszemet, teljesen belém mélyesztve aranysárga tekintetét.
-Nocsak nocsak kit látnak szemeim.-Hallottam meg egy nyájas hangot a hátam mögül, majd valaki végigsimított a hajamon.
-Dak...Dakota? Te meg mit...-kerekedett ki a szemem mikor hátrafordítottam a fejem és megpillantottam a mosolyát ami lebarnult bőrénél csak úgy világított.
-A nagybátyám a ksérő tanár-bökött Borisz felé-És azt mondta, hogy én is jöhetek, de még csak most érkeztem. Szóóóóóóval a kisebb tömeg amit összecsődítettem meghozta az eredményt.-villantotta meg fél mosolyát, kire összevontam a szemöldököm. Tényleg. Dakota volt az aki a választási videó végére beintézte nekünk a tömeget.
-Hosszú lesz ez a pár nap...-motyogtam lesütött szemekkel, mire Dake csak vigyorogva átkarolta a vállam, így megindulva velem. A buszba szállva és onnantól már tényleg nem igazán tudtam magamról levakarni. Mondjuk ha ő nem lett volna, akkor egyedül lengtem volna. Mintha tényleg csak egy szellemként lettem volna jelen. A régiek el voltak maguknak meg másokkal, akik ott ismertebbek voltak. Az újak pedig...Ők csak úgy voltak. A kis szokásos ötös pár napernyő árnyékában beszélgetett. Vagyis... Rosa kicsit kijjebb napozott Castiel komoran nézegette a strandot, Armin meg a játékán pötyögött. Kicsivel arrébb Amberék hármasa illegette magát félig a vízben, így róluk inkább gyorsan elfordítottam a tekintetem. Mikor már oldalra néztem, Dakota volt közvetlenül előttem túl közel hajolva úgy vigyorgott csibészien. Csak kérdőn néztem rá, mire csak egy hirtelen mozdulattal megfogta az egyik mellem.
-Hogy merészeled?-sziszegtem, majd pofonra emeltem a kezem, de ő a levegőben megállította.
-A-aa-aaa. Megállapodtunk.-vigyorgott gonoszan, majd átvetette a karját a vállamon, mire leráztam magamról.
-Én azt hittem viccelsz te állat!-pirítottam le, de ő ezzel mit sem törődve húzott magához és ugyan olyan gonoszan pimasz vigyorral belemarkolt a fenekembe. Elködösült az agyam és ökölbe szorult a kezem. Ekkor hirtelen valaki letépte rólam a szőkét. Rémülten szorítottam össze a szeme, s mikor kinyitottam, kissé tátva maradt a szám.

Castiel Dakotán ülve próbált egyet bemosni a srácnak, aki azért védekezett rendesen.
-Normálisak vagytok? Elég legyen!-kiáltottam el magam, mire a többség idefigyelt, kivétel a két fiút. Ők ugyanúgy gyopálták egymást, mire megragadtam Castiel vállát és úgy  kezdtem el lehúzni a szöszkéről. Bár nem tudom miért tettem, hiszen igazán jó érzés lett volna, ha behúzna neki egyet-kettőt.
-Eressz el!-morrant hátra a vöröske, mire kapott egyet a szájához ami szépen kifakadt. Rémülten kaptam el róla a kezem, mire ő csak lenyalta a vért, majd telibe behúzott egyet a földön fekvő srácnak mire az a szeméhez kapott.
-Maguk mit csinálnak itt?! Castiel azonnal szálljon le Dakotáról! Ha még egyszer meglátom magukat egymás közelébe repülnek!!! Mickie szerezzen jeget Castiel arcára addig Borisz maga meg beszélgessen el az unoka öccsével!-rikácsolt erre mögöttünk a diri, mire a vöröske morogva feltápászkodott a másik fiúrol és elindult a büfék felé. Rémült tekintettel pillantottam Rosa felé, aki a napszemüvege mögül figyelte az eseményeket, s mikor meglátta, hogy felé tekingetek csak elkezdett a kezével hesegetni, hogy menjek utána. Beletörődő sóhaj kíséretébe loholtam a fiú után, akit csak már a büfé asztaloknál sikerült beérnem.
-Maradj itt, én hozok valamit a szádra.-mondtam finoman, miközben önkényesen is leült az egyik asztalhoz. Eszem ágában sem lett volna most szigorodni meg kiabálni vele, hiszen voltaképpen miattam repedt szét a szája. A legközelebbi büféhez menve kértem egy pohár jeget, de kénytelenek voltak vizet is adni hozzá, így ha úgy vesszük jól is jártam.
-Lehetőleg ne mozogj.-vettem ki egy kockát a pohárból, majd finoman a sebéhez nyomtam, mitől ő kissé megrándult de harciasan tűrte.
-Nem értem, hogy miért tűröd, hogy minden állat fogdosson.-morrant rám kicsit sem kedvesen. De őszintén, mit mást is várhattam?
-Nem akartam hagyni neki.-sütöttem le a szemem, és inkább tovább nyomogattam Castiel száját az olvadó jéggel aminek hideg csepjei lassan folytak végig a karomon ezzel némiképpen engem is lehűtve.
-Akkor meg miért nem szóltál valakinek? Lysander vagy az akta kukac vagy valamelyik ikerke biztos elrabolt volna, hogy megúszd.-puffogott tovább, csillogó szürke szemeit rám meresztve. Valamiért úgy éreztem, hogy most nagyon nem akarom én ezt a beszélgetést.
-Akkor miért te segítettél nekem mégis?-néztem fel rá, már kissé bátrabban, mire ő sütötte le a szemét és fújtatva fordította el a fejé.
-Mondtam, hogy ne mozogj!-pirítottam le kissé, mire ő csak egy gyilkos szem párral ajándékozott meg. De most valahogy ez se nagyon tudott megtántorítani. Az álla alá helyeztem a tenyerem úgy fordítottam magam felé a fejét, de a szemeit ismét lesütötte. Inkább nem kérdeztem, többet erről, hiszen tudom, ha nem akarja, akkor úgy sem mondja el. Nagy kényelmemben mikor elolvadt a jég, a következőért nyúltam és közben leültem a vele szemben lévő padra így hajolgatás nélkül pontosan elértem a száját.
-Uhh, ez rendesen felszakadt.-hajoltam hozzá közelebb nézegetve a száját, mire hirtelen megragadta a csuklóm, amiből ettől kiesett a hűsítő darabka.
-Akkor te felelj nekem egy kérdésre. Miért pátyolgatsz még mindig itt úgy mint egy kis csecsemőt. Miért nem mész és pancsikolsz a francia haverjaiddal?-nézett rám szúrós tekintettel közel hajolva. Túl közel. Nagyot nyeltem, és ajkaim kissé remegni kezdett, mitől valami fény csillant meg a szemébe. Nem! Ezt nem fogom hagyni! Megmakacsolva magam álltam a tekintetét.
-Egy, benne vagy a magánszférámba. Kettő, mert ezt az utasítást kaptam. De ha nem tetszik, amit igen csak látok rajtad, akkor el is mehetek!-szűrtem ki hasonló szúrós tekintettel a fogaim között, mire az a csillogás eltűnt a szürke tekintetből és helyét egy olyan dolog vette fel, amit nem lehet megmagyarázni. Talán a kételyhez tudnám leginkább hasonlítani.
-Nincs rá szükséged!-morrant fel, majd lendületesen felállva indult el vissza a part felé. Na azt már nem! Hülye tapló! Merő indulatból fogtam meg a jéggel teli hideg vizet és lendületből öntöttem vele hátba, mire csak a meglepettségtől halkan felordított. Természetesen a part azon része akik ott voltak, mindenki felénk fordult. Lysander és Nataniel a tenyerükbe temették az arcuk úgy fogták vissza a nevetést, aminek az ikrek a földön fetrengve engedtek utat. Roaly és Viola tekintete halálra vált arccal cikáztak köztem és Castiel között aki még nekem mindig háttal állt. A vízben Amber rögtön elkezdett kifelé tiporni, hogy szegény Casticicával hogy tehettem ilyet. Aha, nekem tuti végem. Ebben meg is erősített az, mire a fiú keze ökölbe szorult, úgy fordult felém dühösen izzó tekintettel.
-Hohoho...Ezt nagyon élvezni fogom.-húzódott vér fagyasztó vigyor az arcára, mire nagyot nyeltem.
-Ne, ne, ne, neeee!-kezdtem el rohanni, de ő elkapott a derekamnál és vissza rántva nemes egyszerűséggel a vállára csapott úgy kezdett el velem a víz felé sétálni.
-Normális vagy? Tegyél le te állat!-hisztériáztam, miközben a hátát ütögettem és a lábammal kalimpáltam.
-Hmm...Egy kicsit lejjebb is vakard már meg!
-Boknál fel!
-Oké!
-Mi? Várj! Ne!-kezdek tiltakozni, mikor rájöttem mit is kívántam. De mindhiába mert az a drága lélek ilyenkor bezzeg tud engedelmeskedni és csak eldőlt az akkor már vállig érő vízben, ezzel magával rántva engem is. Próbáltam volna feljönni a víz tetejére, de ekkor valami, pontosabban valaki lehúzott. A hirtelen támadástól megijedtem, így halára vált, rémült tekintettel néztem az ekkor már vigyorgó Castiel arcába. Csak ennyi kellett neki. Ez a fazon komolyan miden áron a halálba akar vinni? De amint ezeket kigondoltam ő már fel is állt a vízben, így én is követtem. A vízből kigaloppozva a többiek a napernyők alatt már vigyorogva fogadtak minket.
-Na lehűtötted magad haver?-tette Lysander barátja vállára a kezét, mire az csak megrázta a fejét, így vörös tincseiből a víz egyenesen a másik fiúra szóródott.
-Gyerekek lenne itt egy kis probléma.-érkezett hozzánk Mr.Faraize hozzánk eléggé érdekesen kémlelve minket.-Az idegen vezetőnek a holnapi napon el kell utaznia, így kénytelenek lesztek benn lenni az iskolába. Viszont a különféle szakkörökön lesztek egész nap. Mindenki választ egy témát és abban a közegben kell lennie a egész nap.-hadarta el kínosan vakargatva a tarkóját. Persze mindenki csak nézett rá hatalmas boci szemekkel . Utána előhalászott valahonnan egy papírt és az azon lévő szakköröket kezdte el felolvasni, amit én már szinte kívülről fújtam. Az eredményt én már alapból meg tudtam volna mondani, bár szerintem magától értetődött.A sportra ment Castiel és Nataniel, és mivel valaki tolmácsra is szükség volt, így kénytelen volt Lysander is hozzájuk csatlakozni. A divat tervezőre Alexy, Rosaly és én jelentkeztünk. A rajz szakkörön volt Viola, Melody és Capucine, a táncra pedig Amberék hármasa valamint Kim. Végignézve megnyugodtam, hogy normális emberekkel leszek a holnapi napon összezárva.

20.foszlány

Nem érdekelt hányan szólítottak meg, csak a földet bámulva futottam. Hirtelen valaki megragadta a kezem és elkezdett kifelé rángatni az iskolából. Ugyan egy gyors pillanat erejéig felnéztem a támadómra, de a fekete haj koronát megpillantva csak még több könny szökött a szemembe, így tekintetemet inkább ismételten a betonra helyeztem. 

-Eressz el Viktor!-szipogtam, bár az ellenállás legkisebb jelét sem tanusitottam most már. Nem is értem miért, talán mivel a körülöttem lévő világ valahogyan egyre jobban kezdett elemeire hullani.

-Nem!-erős és határozott válasz volt ez, minek a hanglejtésétől összerezzentem. Látva a környezetet, amerre haladtunk valamelyest megnyugodtam, de még ez sem volt teljes eredmény. Ugyan volt egy sejtésem a célról, de a tudat, hogy az hol és milyen körülmények között van, csak enyhén elfogott a remegés. 

Ahogyan haladtunk előre egyre jobban beérve a nagyváros sürgő forgatagába csak riadt pillantásokat vetettem az emberekre. Élveznem kéne az ittlétet. Nosztalgiáznom. Nevetnem. Ehelyett mit csinálok? Könnyes szemekkel rángat maga után az egykori barátom, akit talán soha nem is ismertem igazán. Lassan elértük a hatalams parkot, mi a számomra már nagyon jól ismert volt. A szökőkút körülötte a megannyi paddal. A kisgyermekes családok a jó időben a szép gyepen piknikeznek és nézik ahogyan a kicsik játszanak. Igazán idilli pillanat lett volna a normális esetben. A sűrű fás terület felé haladtunk, hol egy eléggé nagy bokron átveregetve magunkat egy kisebb ösvény volt. Túlságosan elhagyatott és ágakkal benőtt volt ahhoz, hogy bárki járja. Hirtelen jelent meg egy kisebb füves terület, ahova mikor Viktor végre elengedett térdre is rogytam. A fák lomb koronáján átütő fény a szemembe sütött, így kissé hunyorogva, könnyeim törölgetve néztem fel a fiúra. Mindig lágy arcvonásai most teljesen eltorzultak, tekintete gyakorlatilag szikrákat szórt. Nem mondott semmit, csak állt ott kis terpeszbe mellkasa előtt összefont karokkal és engem nézett. Én sem szóltam semmit. Csak a sarkamra ülve szaggattam  fűszálakat, lehorgasztott fejjel, de végig magamon éreztem a tekintetét.

-Mégis miért pofoztál fel?-hatolt aztán végig mély hangja a köztünk lévő teren. A kérdésére a gyomrom hirtelen görcsbe rándult, és egy pillanatra bennem akadt a levegő.

-Hogy lehet ilyet kérdezni? Megveretted Alexyt!-ripakodtam rá aztán kissé félénken, hiszen tény, hogy Viktor tőlem jóval nagyobb és erősebb. Ugyan régen még biztos voltam benne, hogy sose lenne képes megütni, de a mai nap után már kétségbe vontam eme feltételezésemet.

-A kék hajút? Majdnem lekapta Kentint! Az a fazon nem normális!-tárta szét karjait, mire már felnéztem rá. Arcát haloványan még ott piroslott a tenyér lenyomatom, mire elhúztam a szám.

-De igen, normális! Csak más az érdeklődése! És bassza meg, Kentin katonai suliban volt! Ott tudtommal tanítanak tűsz tárgyalást! Akkor meg ezt el lehetett volna normálisan is intézni, nem rögtön másokkal veretitek meg!Ember, ő még életében nem verekedett!-ordítottam immár sokkal bátrabban a fiú szemeibe, hiszen kezdett ismételten egyre jobban elönteni a düh. Viktor szemei kikerekedtek, arcáról a merő értetlenség sugárzott.

-Mi történt veled?

-Velem mi történt? Hát ez nagyon jó!-nevettem fel tehetetlenségemben, majd ismét elkomorult az arcom-VELED mi történt? Én nem így hagytalak itt? Sokkal normálisabb és rendesebb voltál és inkább védtél meg másokat, mint, hogy eltipord őket!

-Látod, pontosan ez történt! Elmentél!-ahogyan ezeket morogva kimondta, bennem akadt a szó, és a levegő is. Eddig nem jöttem rá, hogy mi történhetett itt, mi változhatott meg fél év alatt, de ezek után...

-Tudod nagyon jól, hogy nem önszántamból tettem! De ez akkor sem megoldás!

-Akkor mi a megoldás Mica? Mi?! Üljek az udvaron és roskadjak magamba?! Tudod nagyon jól, milyen hatással voltál rám mindig is!-lépett elém, majd a két csuklómat megragadva húzott fel és tartott szorosan magánál.-Amióta elmentél kurvára de nem ugyanaz semmi! A csapatok megváltoztak, az emberek megváltoztak! Ha nem leszek ilyen, akkor már csapatostul vernének engem. Te is nagyon jól tudod, hogy én azt meg nem fogom hagyni!-morgott a szemeimbe nézve nekem meg kezdett ismételten elszorulni a torkom. A szorítása nagyon erős volt, és rettentően fájt.

-Eressz el Viktor!-kezdtem el megpróbálni kirángatni a kezem a fogásából, de ő csak még jobban megszorította.

-Nem!

-De ez fáj! 

-Nekem is fájt, amikor elmentél és utána mindenki szemébe egy roncs lettem!-ahogyan ezt mondta, elködösült a tekintetem és kezdett egyre jobban besötétedni. Szóval erről van szó?! Komolyan azért csinálja ezt az egészet, mert volt egy időszak mikor nem istenítette mindenki?!

-Akkor azért tartottak roncsnak, mert az is voltál! Szerinted engem nem viselt meg? Hogy egy totálisan más környezetben vagyok ahol rohadtul de senkit nem ismerek?! Az a kékike volt aki legelőször hozzám szólt NORMÁLISAN-emeltem ki azt a szót eléggé jól hallhatóan, hiszen valljuk be a többiekkel eléggé érdekesen indultak a dolgok-Erre te mit csinálsz? Összevereted! Szerinted rajtam láttak bármit is abból a sulyból,a mit az itteniek miatt cipeltem? Nem! Akkor nekem  meg ne panaszkodj! Ha neked meg csak amiatt volt rossz, hogy elmentem, hogy csökkent a hírneved, akkor meg egy életre hagyj békén!-azt utolsó mondatnál, már könnyek szöktek a szemembe. Kihasználva a lehordásomból adódó meglepettségét téptem ki a csuklóimat a szorításából és kezdtem el kifelé rohanni a kis ösvényen. Ahogy futottam a kiálló ágak néhány felkarcolta az arcom, mi csípő nyomott hagyott. Amint kiértem a parkba nem is tudom merre vettem az irányt, de hirtelen valakiben ütköztem.

Felnézve az aggódó kék szemekbe hirtelen öleltem át a fiú nyakát és kezdtem zokogni. Nagyszerű egy nap mindkét testvér mellkasán sírom ki magam. Hallottam a  léptek zaját, és hogy hamarosan már jó páran voltak körülöttünk, de ez cseppet sem érdekelt. Egy kis ideig még sírtam, és most jó érzés volt, hogy ugyan egy idő után, de Armin átölelt.
-Mica várj, én...-hallatszódott a mély hang a bokor zörgés körül, mire rémülten összerezzentem. Kissé jobban a fiúhoz bújtam, de Viktor nem jött közelebb, és hirtelen a szó is benne akadt. Félve néztem fel, és amit láttam, az valósággal meghökkentett. A három zenész előttünk álltak, míg Alexy pedig Rosalyval és Violával a háta mögött a másik oldalamról támogatott. Látva Viktor meghökkent arcát, nem vághattak éppen kedves ábrázatot a többiek. Lysander hangja szólalt meg, de arra nem igazán figyeltem, mit mond. Sokkal jobban kötött le a jelenet, ami éppen a park közepén folyt és így jó néhány bámészkodót is kaptunk. Mikor Viktor csak sértődötten fújt egyet, majd sarkon fordulva elment a másik irányba,a  tömeg is kezdett megoszlani. Csupán még pár aggódó szülő és cserfes vénasszony tekingetett az ott maradt kis csapat felé. Armin finoman megfogta a kezem, hogy leszedjen a nyakából, de ekkor a még gyenge érintésre is felszisszentem. Riadtan emelte le rólam a kezét, és tekintetében az aggódás tükrözött.
-Mi van a kezeddel?-lépett oda Nataniel, majd mikor a karomnál fogott meg úgy nézve a piros csíkot mindkét csuklómon elkomorult a tekintete. De nem csak ő volt ilyen. A többieknek sem igazán tetszett a dolog, Alexy pedig csak halkan felnyüszkölt. Na szép, így valamilyen szinten sors társak vagyunk.
-Hagyjátok, nem is fáj annyira.-huzodott tettetett apró mosoly az arcomra, mire Castiel szó nélkül éppen hogy csak közrefogta a csuklóm én pedig a hirtelen érintéstől felnyüszítettem.
-Aha, persze.-morgott eléggé látványosan, majd elengedve el is tűnt, vissza az iskola felé.
-Menjetek utána, mielőtt valamit csinál. Violával itt maradunk még egy kicsit. Van egy két beszészlni valónk Micával.-hallatszódott Rosaly hangja közvetlenül miután emgéreztem a kezét a vállamon. A kijelentéstől, hogy még meg kell beszélnünk egy két dolgot, csak nagyot nyeltem. Ez most komoly? Még ez után is engem akarnak szadizni?! Miután a srácok leléptek, a lányok azonnal leültettek a legközelebbi padra és két oldalról közrefogtak.
-Dalolj!-szólt rám Rosa, mire csak kissé behúztam a nyakam. Segély kérően Violára néztem, de most az ő tekintete is hajthatatlan volt. Mikor változott meg így mindenki?

 Nem szóltak semmit csak várakozóan néztek rám, mire csak halkan sóhajtottam. Mély levegőt véve kezdtem el hadarni mindent. Hogy mi volt mielőtt eljöttem é hogy milyen kapcsolatban álltam Viktorral. Hogy milyen jó volt itt és hogy azt hittem minden ugyanolyan lett, de teljesen megváltoztak a dolgok. Elmondtam mi történt köztem és Viktor között de ekkor Rosaly felpattant a padról.

-Micsoda? Neked teljesen elment az eszed?! Egy ilyen sráccal ráadásul hogy tudtad, el is jössz másnap? Te nem vagy normális!-ripakodott rám Rosaly, majd mikor oda vissza sétált előttünk párat, ismét leült mellém. Viola csak kerek szemekkel és arcán halovány pirrel pislogott rám, majd megnyugtatóan a térdemre tette a kezét.

-Nyugi Rosa, ez az ő döntése volt. Amúgy sem lehet visszacsinálni.-hallva a lány aranyos, vékony kis hangját, halovány megnyugvó mosoly került az arcomra. Rosaly csak nagyot sóhajtva csóválta meg rosszallóan a fejét, mire csak elhúztam a szám. Igen, violának igaza van. Nem lehet visszacsinálni. De talán ne is akarnám. Hiszen így kiderült minden igazság, és ha csak úgy szó nélkül lépek le akkor a helyzetek mostanra talán sokkal durvábbak lennének.

-És mi volt Alexyvel? Ő egy szót sem tudott kinyögni.

-Valójában, csak annyit tudok, hogy meg akarta csókolni Kentint, ezért megverették.-horgasztottam le szégyenkezve a fejem. Istenem ez így milyen szörnyű, hogy az én ismerőseim ilyet tesznek.

-Várj, jól hallottam? Alexy képes volt lépni egy fiú iránt? Van bátorság a kölyökbe.-kerekedett ki Rosaly szeme, de erre nem mondtam semmit. Viola arcán az eddigi pír most még látványosabb lett és szemében kis szomorúság tükröződött. Halkan hümmögött párat, mire Rosa csak megforgatta a szemeit.

-Violának tetszik a kis kékség.-válaszolta meg a fel nem tett kérdésem Rosa, mire amolyan ,,Ééééértem" fejet vágtam.

-Hééé...Viola...Ez még nem a világ vége...-próbáltam meg noszogatni a lányt. Olyan kis aranyos és nem lehet szomorú. Látszólag bevált, mert halovány mosoly jelent meg az arcán, de nem voltam biztos, hogy az nem erőltetett.

-Ja, még valami! Te mégis hol is fogsz aludni? Mert nálunk a cuccod nagyon nincs ott!-hajolt aztán vádlón az arcomba Rosa, mire ismét csak nagyot nyeltem.

-Hát öööö tudod...ööööö a régi szobám....öööö ott még megvolt a helyem és...öööö szóval ott.-nyögtem ki nagy nehezen, mire mindkét lány szeme eléggé elkerekedett.

-De... miért nem velünk?

-Figyeljetek tényleg jó lenne, de most úgy gondoltam, itt vagyok, a régi hely... Meg ha már becuccoltam nem akarom Amandáékat megbántani azzal hogy most kijövök. Kérlek lányok ne haragudjatok, de ezt meg kell értenetek hiszen ők semmi rosszat nem tettek ellenem.-vágtam be a kérlelő kutya pofit, mire a lányok összenéztek, majd egy megadó sóhajjal áldásuk adták a dologra...

19.foszlány

//Halihóóó bogyók! ^^ 

Nos igen, végre sikerült visszatérnem. Igazán röstellem a sok késedelmet, de már megpróbálom ismét gyakorta hozni a részeket, és már hoszabbakat is mint ez a kis visszarázó a történetbe. //

-Nem tudod, kivel kezdtél ki öcsi!-szűrte ki Viktor a fogai között, mire összeszorítottam a szemem. Azt hittem, ott fognak egymás torkának esni, de tényleg halvány lila habfelhőm sem volt arról, miért kell mindkettőjüknek játszani itt a nagy hőst. Mikor Viktor feltűrte a pulóver ujját, megállt bennem az ütő, és nagyot nyeltem. Lopva láttam, ahogyan Kentin lefogja a csuklóját, mire a két fiú csak biccentett egymásnak. Kérlelő tekintettel pillanotam hátra Lysandernek, aki szó nélkül a két fiú közé állt. Azonnal Viktor felé fordult és beszélt vele valamit, amire igazán nem figyeltem.
-Érdekes életed lehetett itt-nézet hátra Castiel a merő megvetéssel mind a hangjában, mind az arcán, majd csak nemes egyszerűséggel kikerült és a kis csapat legvégébe csörtetett. Megrökönyödött pillantással néztem a maradék előttünk álló három fiura, akik csak amolyan semleges arccal  fogtak kezet. Mikor Lysander elhaladt mellettem, látszódott az arcán, hogy ő is csalódott bennem. Na szép. Valahogy rossz érzés kerített hatalmába amint végignéztem az új osztályomon, és gyakorlatilag mindenki arcán ezt láttam. Lerogyasztott fejjel kezdtem meg utam miközben Amanda és Gizell  két oldalamra szegődött.
Jól ismertem már az iskolát, mégis...Most valamiért olyan idegennek tűnt.
A terembe érve már benn volt mindenki, beleértve a régi osztályfőnököt is. Az érkezésünk miatt kettészedték mind két osztályt, hogy keveredjünk, így csak leültünk a terem üresen maradt felébe. Megfejelve a padot hallgattam,a mint a tanár nő ismerteti a heti programokat, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy szinte üres a terem.
-Hogyan?-néztem fel értetlenül, de már csak Rosaly volt rajtam kívül ott.
-Át kell menni a torna terembe. Ott lesz valami műsor. -mondta egyhangúan, azzal el is szelet.
Csöndesen sétáltam a torna terem felé a kietlen folyosókon. Minden gondolat a többiek körül forgott. Az, hogy Viktor felbukkant valamit a feje tetejére állított bennem. De mégis...A többiek tekintetében az a merő megvetés. Mintha még a vöröskét is bosszantaná a dolog. Jó, ő csak keveseket visel meg maga mellett, de az a tekintet amivel az egykori barátomra meredt...Ha képes lenne rá szerintem egy szem pillantás alatt nyírná ki.  A torna terembe érve már mindenki ott volt és beszéltek is nekik, így csak csendesen az osztályomhoz sétáltam. Mindössze Rosaly vetett rám egy ferde pillantást, amitől a görcs beleállt a gyomromba.
-Hol van Alexy?-néztem kérdőn körbe szinte csak magamnak motyogva.
-A kis barátaiddal lógott legutóbb. -vonta meg Viola a vállát. Komolyan életemben nem láttam ilyen semmitmondónak a lányt, mitől egyre rosszabb érzetem lett. A tanárnő elmagyarázta, hogy a hetet javarészt a városban, majd aztán a kialakított homokos strandon fogjuk tölteni. Persze ennek mindenki örült. Vagyis...majdnem mindenki. Az osztályom csak úgy állt ott, mint akinek már most semmi kedve ehhez a kiruccanáshoz.
Amint mindenki kiindult a város felé, ahogyan parancsolták, végignéztem a tömegen, de sehol sem láttam sem Alexyt sem a többi fiút. Kezdtem aggódni érte, hiszen nem tud franciául, bár a remény fenn állt bennem, hogy azért a többiek nem engedik, hogy bajba kerüljön, hiszen tudják, hogy hozzám tartozik. Már éppen indultam volna meg a többiek után, mikor fájdalmas halk ordítás csapta meg a fülem. Riadtan igyekeztem az irányába, s a tesi öltözőn belépve minden szín kifutott az arcomból, kezem a szám elé kapva fojtottam el a sikolyom.

Alexy a csempén térdelt, arca tiszta seb és több helyen is vérzett. Felette több személy is állt, közülük pár látásból ismertnek véres volt az ökle. Valamint a falnak támaszkodva még Viktor és Kentin álltak, mitől elöntött a düh. Riadtan rohadtam oda Alexyhez és probáltam rávenni hogy legalább ülésbe egyenesedjen fel.
-Ti normálisak vagytok? Hogy lehet ennyire degenerált állat valaki?-üvöltöttem rá a véres öklű fiukra, mire kérdőn összenéztek.
-Jobb lenne, ha tisztáznád a kis barátod. Rámozdult Kentinre.-hallottam meg Viktor beképzelt hangját, mire teljesen elködösült a tekintetem.
-És? Akkor ez a megoldás? Ő ilyen!-védtem azonnal Alexyt aki a felnyílt ajkait tapogatta és közben néha fájdalmasan felszisszenve törölt ki a szeméből pár könnycseppet.
-Itt ez a módi Kicsim.-vigyorgott Viktor, mitől megszorult a torkom. Mégis mióta lett ilyen? Hogy képes egy ember fél év alatt ekkorát változni? Ez már nem az a rendes fiú volt, akit itt hagytam. Hirtelen pattantam fel és rohantam hozzá, majd kevertem le neki egy hatalmas pofont, mire meghökkenve nézett rám az aranybarna szemivel.
-Soha többet ne merj így hívni!-sziszegtem a fogaim között szikrázó tekintette. Azonnal Alexy mellé léptem, majd segítve neki felállni támolyogtam ki vele az öltözőből miközben odabenn még mindig a nyomasztó, meghökkenő csend állt. Amint bezárult mögöttünk az ajtó a könnyek sorozatban kezdtek végigfolyni az arcomon. Hirtelen Alexy megállt, és magához húzott. Megadóan nyomtam a fejem a mellkasába és kezdtem el bőgni. Komolyan úgy éreztem, hogy egy valóságos világ tört össze bennem. Hirtelen gyors lépések zajai töltötték meg a folyosót, de én nem bírtam még így sem abbahagyni a sírást.
-Héj hát ti meg? Titeket keres az egész oszt...-hallottam meg Armin mosolygós hangját, de mikor testvére ránézett benne akadt a szó. Nem bírtam ránézni. Egyszerűen senkire sem bírtam nézni. Kitéptem magam Alexy karjaiból és rohanni kezdtem kifelé. Nem érdekelt hányan szólítottak meg, csak a földet bámulva futottam. Hirtelen valaki megragadta a karom, és minden ellenkezésem ellenére elkezdett rángatni ki az iskolából egyenesen a belváros felé...